Új kapcsolat tiszta lappal – De hogyan?

 

Ma már egész sokat olvashatunk arról, hogy elengedés nélkül nincs újrakezdés, egy előző kapcsolat lezárása nélkül nem tud kibontakozni az új, mégis nagyon sokszor pont az ellenkezőjével próbálkozunk. Megtartjuk a régit, ami talán már nem szolgál minket, vagy egyenesen hátráltat, de kellő biztonságot nyújt ahhoz, hogy valami újban legalább el tudjunk kezdeni gondolkodni.. Hogy van ez tehát a lezárással és újrakezdéssel?

EGY KÖNYV ELENGEDÉSRŐL, ÚJRAKEZDÉSRŐL, TÁRSKERESÉSRŐL, SZERELEMRŐL – TÁRSRA VÁGYOM, HOL TALÁLOM? – RENDELD MEG, AJÁNDÉKOZD KARÁCSONYRA!

Van az elmélet és van az élet. Valóban ideális, ha a régi kapcsolatot, házasságot, elköteleződést képesek vagyunk lezárni, amennyiben tovább szeretnénk mozdulni egy új pár, új kapcsolat irányába. Nem csak valaki halála esetén jelentkezik a gyász, ugyanúgy megjelenik szakításkor, váláskor, egy pozitív időszak lecsengése után. A gyász fázisai a tagadás, a düh, az alkudozás, a szomorúság és a belenyugvás. Tankönyv szerint ezek ilyen sorrendben következnek egymás után, a bensőnk azonban ennél sokkal változatosabb. Lehet, hogy az első reakciónk a düh, majd belenyugszunk a helyzetbe, aztán elkezdjük tagadni a kialakult helyzetet, alkudozunk, dühösek leszünk, megint belenyugszunk és tetszés szerint futhatunk még néhány kört ezekkel.

Néha egy viszonylag rövid kapcsolat lezárása is okozhat nagy törést, mert talán addig “tartottuk magunkat”, na de ez már az utolsó csepp a pohárban! Az is megtörténhet, hogy a friss szakítás kapcsán újraaktivizálódnak régi, nem elgyászolt kapcsolatok, talán visszaemlékezünk az első nagy szerelmünkre, ami különösen fájdalmas volt, vagy egy korábbi kapcsolatra, ahol hasonló módon maradtunk magunkra. Azokat a fájdalmas tapasztalásokat, amikhez abban az adott szituációban nem volt elég erőforrásunk a feldolgozáshoz, vagy nem kaptunk ehhez segítséget kívülről elraktározunk egy “titkos helyre” önmagunkban, hogy ne zavarja a mindennapjainkat, hogy tovább tudjunk lépni és újból felkelni az ágyból, hogy ismét lelkesedni tudjunk. Amikor viszont újból hasonló helyzetbe kerülünk, a lelkünk előhozza a titkos helyről ezt a régi sztorit is, bízva abban, hogy most végre sikerül feldolgozni és lezárni.

Ami igazán fontos volt az életünkben, vagy aki igazán megérintette a bensőnket, azon nem tesszük magunkat túl. Soha. Örökre a részünk marad, ugyanis formálódtunk és változtunk általa, része volt a mindennapjainknak, a boldog és boldogtalan pillanatainknak is.

Az emlékek talán kifakulnak, de nem tűnnek el. Akkor leszünk igazán bajban, ha ezt nem tudjuk elfogadni és erőnek erejével úgy akarunk tenni, mintha soha sem történt volna meg. A nem lefutott gyászra olyan mondatok utalnak, mint például “Már túl vagyok rajta teljesen. Elfelejtettem, nem gondolok rá többé.” Sokkal egészségesebb feldolgozásra utal a “Még fáj, néha gondolok rá, de már jobb… Mindig részem marad, de most már tudok új emberek felé is fordulni.” Ebben az esetben nem tagadjuk le a múltat, sem azt a személyt, aki már aktívan nem része az életünknek, nem akarjuk elvenni a helyét a bensőnkben, hanem megadjuk neki a tiszteletet azért, hogy életünk része volt, miközben megengedjük azt is, hogy új tapasztalatokkal gazdagodjunk.

Soha sem indulunk bele egy új kapcsolatba teljesen tiszta lappal. Hozzuk magunkkal életünk előző tapasztalatait, az azokból levont tanulságokat, a teljesen lefuttatott és a félben maradt gyászfolyamatokat is. Megtörténik, hogy számtalan elvarratlan szállal indulunk neki az új kapcsolódásnak, aktív fájdalmakkal, nehezteléssel, sértődöttséggel, szomorúsággal. Nem ideális, de néha ilyen döntéseket is hozunk, mert egyszerűen ez a maximum, amire akkor képesek vagyunk, és mert talán nagyon kell a lelkünknek, hogy ismét érezzük valaki szeretetét, hogy valaki kitöltse az üresen tátongó helyet, hogy ismét emberi meleg töltse meg az életünket. Ebben az esetben segíthet az éberség arra, hogy milyen elvárásokkal léptünk bele a kapcsolatba, és hogy milyen mértékben akarjuk a másik személytől, hogy valamit/valakit helyettesítsen az életünkben.

Az élet nem tökéletes, mi sem vagyunk azok, nem mindig lépünk az új kapcsolatokba úgy, hogy sikerült lezárnunk és elgyászolnunk a múltat. Ha ezt észrevesszük, sosincs késő belső munkát fektetni abba, hogy szívünkbe zárjuk mindazt, ami elmúlt, még akkor is, ha már jelen van az új. Megtörténhet, hogy pont az új kapcsolatban felbukkanó “döccenések” figyelmeztetnek arra, hogy cipelünk valamit a múltból, amit nem zártunk le.

TÁRSRA VÁGYOM, HOL TALÁLOM? – EGY KÖNYV AZ ELENGEDÉSRŐL IS – ÉS MÉG SOK MINDEN MÁSRÓL. RENDELD MEG – AJÁNDÉKOZD KARÁCSONYRA!

Előző

Következő

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Share This