Társat keresel - Társkeresési tanácsadó

Szerelem, szeretet, szexualitás 2009.augusztus

Kedves Társkeresők!

Mai levelemben az ember és az emberiség egyik legnagyobb félelméről írok, mely minden szorongásunk okozója, s így megnehezíti kapcsolatainkat, illetve azt, hogy megfelelő kapcsolatot teremthessünk életünkben, bármely módon.

Természetesen itt a párkapcsolatokról lesz szó, s azokról a hiedelmekről, melyek folyamatosan a „megnemértés” és a megnemértettség” csapdájába csalnak bennünket.

Szerelem, szeretet, szexualitás - Hiedelmeink a párkapcsolatról

Szerelem:

„A szerelem sorsszerű!”

„Legfeljebb egy (esetleg két) szerelem élhető át egy életben!”

„A szerelem fiatalon más, mint idős korban!”

„A nagy szerelem örökké tart!”

Ezek azok a legfontosabb hiedelmek, amik a szerelemhez fűződnek. Valóban igazak, vagy csak a szerelem mitologizálásából fakadnak?

A fiatalok úgy képzelik a szerelmet, hogy végzetszerű találkozás azzal az emberrel, akivel egy egész életet le akarnak élni. Az idősebb ezzel szemben – sokéves tapasztalatára hivatkozva – azt mondja, hogy a sors vagy „igazi”, vagy „rossz” partnert ajándékozott számára.

A sorsban való hit, az egyetlen partnerben való hittel kapcsolódik össze, aki úgy illik a másikhoz, mint a kulcs a zárhoz. „Keresem azt az embert, aki nekem rendeltetett.” „Ha találkozunk, azonnal tudni fogom, hogy ő az!” Ezek bizony nem mások, mint előítéletek, s csak akkor szabadulhatunk meg mindezektől, ha készek vagyunk a szerelemről mélyen elgondolkodni. Az első fontos gondolat a szerelemről: „A szerelem nem kívülről tör ránk, így nem sorsszerű, s éppen ezért nem vagyunk tehetetlenül kiszolgáltatva neki!” A szerelem késztetés, hajlandóság kérdése. Nyitottnak kell lenni ahhoz, hogy befogadhassuk a másikat. Ha készek vagyunk erre a hajlandóságra, létrejön a szerelem, s úgy éljük meg, hogy megtaláltuk az igazit. Ha hiányzik a hajlandóság (mert éppen másvalakibe vagyunk szerelmes), akkor a találkozás közömbös lesz. A szerelemre való késztetés fontos feltétele a szerelem létrejöttének.

Minden szerelem kezdete ugyanolyan: rózsaszínben látjuk a világot, minden szép, mennyei, magával ragadó, a „felhők felett járunk”.

Az értékelés később következik be, többnyire a szexuális intimitás után, amikor a partnerek már többet tudnak egymásról. (Ma nagyon gyakran még semmit sem tudnak egymásról, s már létrejön a szexuális intimitás). Itt már belép az értelem: a szociális helyzetről, a foglalkozásról, a világnézetről, a vallásról, a műveltségről, az életfilozófiáról, a pénzről stb. Az előbbiekhez kapcsolódó megfontolásoknak már semmi közük nincs a szerelem érzéséhez, mert itt egyetlen kérdésről van szó: - Akarok-e kapcsolatot kezdeni ezzel az emberrel, és egyáltalán össze akarok-e házasodni vele?

Az értelem felteteti a kérdést: - Elég nagy a szerelem? Ez bizony már teszt-kérdés! Itt már nem a szerelem, hanem más tényezők játszanak szerepet. Amennyiben a „teszt” pozitív eredményt mutat, vagyis elfogadjuk a partner élethelyzetét, filozófiáját, műveltségét, vallását, anyagi helyzetét stb., akkor indulhat a szerelem, készek vagyunk utat engedni a szerelem kibontakozásának. Ha a „teszt” eredménye negatív, tehát a fenntartások kerülnek többségbe, már sokkal kritikusabban szemléljük a kapcsolatot, vívódni kezdünk … Akkor bizony ez nem volt szerelem.

Minél idősebbek vagyunk, minél nagyobb a tapasztalatunk, vagy a csalódásunk, annál több kifogás merül fel. Gyakran éppen az ún. csalódások következtében kialakítunk egy képet magunknak, olyan partnerről, aki által semmilyen módon nem sérülhetünk, ráadásul a külseje is idealizált.

Ha ez megtörtént, akkor hangoznak el a következő mondatok:

- „Én azonnal felismerem (értsd: „első látásra”), hogy ki való nekem, ki való hozzám!”

- „Az első szavából („na pláne” első pillantásra) tudom, hogy milyen ember!”

- „Nem tud nekem újat mondani/mutatni!”

Sorolhatnám …

Természetesen létezik olyan szerelem – bár nagyon ritkán –, amelyik átlépi s konvenciókat. A nemes feleségül veszi a polgárlányt, a gyáros a munkáslányt stb. Ezek adják a romantikus regények alapötleteit, erre alapoz a legtöbb szerelmi történet, ez az, amikor a szerelem győz az értelem felett.

Mindenki azt kívánja, hogy őt is így szeressék, minden ellentmondó körülmény ellenére, önmagáért. Természetesen ennek így kellene lennie, de nagyon ritkán esik meg. A valóság az, hogy aki valóban képes szeretni, képes szerelmes lenni, Ő Don Juan. Aki mindenkit ugyanolyan hévvel szeret, s a pillanat szeretetét éli meg, magába a szerelembe szerelmes, így azután nem is tud hűséges maradni, ami a párválasztáskor többnyire az egyik alapfeltétel.

Mindenki más. Minden más esetben újra és újra meg kell újítani a szeretetet, emlékezve a szerelmes időszakra (ha egyáltalán létezett és nem csak ámítás volt).

Az „örök, változatlan szerelem” önámítás, melyet a bennünk élő szörnyű félelem hív elő. Félelem az elhagyástól, hogy nem szeretnek bennünket eléggé. Félelem attól, hogy egyedül maradunk. De attól is félünk, hogy szeressünk, s akkor mintegy gazdasági közösségnek tekintjük a házasságot, mert védelemre van szükségünk.

Igazából arra vagyunk készek, hogy „betegesen” ragaszkodjunk magunkhoz, s ezt követeljük másoktól is. Ez igazi „rabság”.

A valódi szeretet, az igazi elfogadás felszabadít minden félelem alól! És már el is keseredhetnénk, hogy ilyen nem létezik, illetve dühönghetünk, hogy ezt sosem érhetjük el.

A jó hír az, hogy mégis megtalálható ez a szeretet – bár nem egyszerű, nem könnyű, mert minden hír és híresztelés ellentmond ennek – megtalálható önmagunkban, a bennünk lévő szeretetben, ha elég bátrak vagyunk kinyilvánítani elsősorban önmagunk felé. Ha elhárítunk minden akadályt az önszeretet útjából. Ha elhárítjuk, feldolgozzuk és feloldjuk azt a gyermekkori félelmet, amiből állandó szorongásunk fakadt; azt, hogy nem fogadnak el olyannak amilyen vagyok s így nem is szerethetnek, tehát „nem vagyok szerethető”!

Mindenki szerethető, ha elég merészek vagyunk megmutatni valódi önmagunkat!

Nincs olyan ember, akinek valódi önmaga ne lenne sugárzó, szeretetteljes, gyönyörű.

A ránk rakódott hiedelmeink feszítik ránk álarcainkat, mellyel (vélt vagy valódi) sérüléseinket óvjuk. Ezekről a hiedelmekről írok következő levelemben.

Jó pihenést, kívánok mindenkinek a nyáron!