Társat keresel - Társkeresési tanácsadó

Partner vagy társ?

Kedves Társkeresők!

Amikor felmerül bennünk, hogy „nem jó egyedül, szükségem lenne valakire, akivel megoszthatom érzéseimet, gondolataimat, önmagamat”, fel kell tennünk azt a kérdést, hogy igazából mire vágyunk? Milyen kapcsolatra?
A személyiségünknek, a lelkünknek, vagy a kettő egységének a vágya, a szüksége-e ez? Ha csak a személyiség vágya ez, akkor a szeretetnek az „alacsonyabb”, „önzőbb”, többnyire az egyedülléttől való félelem által vezérelt, illetve a szexus által irányított vágya ez. Ilyenkor többnyire partnerre, támogatóra, esetleg olyan valakire van szükségünk, akit megmutathatunk a világnak, „lám nem vagyok egyedül, nekem is van párom”, „én sem vagyok rosszabb másnál”, "nem vagyok kirekesztett, értéktelen, semmirevaló, különc”. Folytathatnám ezeket az életből (és félelemből) vett címkéket. Ezt a vágyat, ezt a kívánságot többnyire a szexus vezérli. Ne becsüljük le, gyakran a túlélést, „akár az emberiség túlélését” biztosítja ez a vágy! Sajnos túl sokszor halljuk ezeket a címkézéseket, ítélkezéseket, s mivel az ítélkezést a szorongás, a félelem indítja el és vezérli, ezért nyilván olyanoktól halljuk, akik ezzel rejtik el saját félelmüket. Ettől ez még lehet kínos, vagy kényelmetlen, s okozhatja azt, hogy aki magára veszi, az „rejtőzik” a világ elől.

Ha a „lelkünknek”, az érzelmünknek van szüksége a partnerre, akkor hajlamosak vagyunk a személyiségünket, s a valós fizikai vágyunkat nem figyelembe venni, háttérbe szorítani, inkább álmodozni, s így ehhez az álmodozáshoz keresni a partnert is.

Akár az urak, akár a hölgyek vágynak ilyen kapcsolatra, a háttérben mindig valamilyen korábbi (gyakran gyermek és/vagy ifjúkori) megszégyenülés, sérülés áll, s egy ilyen „lelki kapcsolattal” szeretnék gyógyítani ezeket a fájó, kellemetlen emlékekből fakadó sérüléseket.
S ez rendben is lenne, ha nem tagadnánk le mindezt önmagunk előtt, és nem rejtenénk el ezeket az érzéseket –éppen fájdalmasságuk miatt– önmagunk és a világ elől, olyannyira, hogy fel sem ismerhetjük már azokat, s így változtatni sem tudunk rajta, akár   
- erős akarattal, elfogadással és önmagunk szeretetével egyedül, vagy

- segítséget kérve életvezetési tanácsadóktól, mentálhigénikus szakemberektől, illetve pszichológusoktól.

Ha ezt nem tesszük, akkor egyik kapcsolatból a másikba vándorlunk, keseregve, hogy „milyen szerencsétlenek vagyunk”. Áldivatosan gyakran úgy fogalmazunk, hogy „úgy látszik, ebben az életünkben nem a szerelmet kell megélnünk”, vagy „isten elfordult tőlünk”...

Ha teljes önvalónknak, tehát tudatos énünknek, a személyiségünk és a lelkünk harmonikus egységének van szüksége társra, akkor a teljes, szeretetteljes életet akarjuk.
Ez onnan ismerhető fel leginkább, hogy nem saját kielégülésünk, örömünk, vágyunk az, ami vezérel bennünket, hanem az, amit én tudok adni a másiknak, s ki az, akinek erre van szüksége. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy önmagunkat részben vagy teljesen háttérbe szorítjuk, hiszen végtelenül fontos az is a harmonikus kapcsolathoz; hanem azt, hogy figyelmesen, tapintatosan, türelmesen, odaadóan és elfogadóan tudjunk viszonyulni önmagunkhoz és a másikhoz is.

„A helyes viselkedés/magatartás, nagyobbrészt az észlelés és utánzás eredménye, az önuralom szokása. A legnagyobb (legelkötelezettebb szülői-családi) nevelés sem képes egyedül, a társadalom egysége nélkül valakinek helyes, jó magatartást adni.” Írta ezt K. Benitzky Irma (a Vasárnapi Ujság felelős szerkesztője) 1880-ban, s napjainkban ugyanolyan időszerű a gondolata, vagy még időszerűbb, mint közel 150 éve volt. Ennek hiánya nem eredményezhet megfelelő kapcsolatot, sem személyes, sem társadalmi vonatkozásban.

Folytatása következik …

Kérem, gondolkozzanak el, hogy vajon Önök melyik kapcsolatot szeretnék valójában, illetve egyezik-e valódi kívánságuk azzal, amit a világnak, a társadalomnak, a környezetüknek mutatnak.
Hogy a valóságot lássuk, az természetesen teljes őszinteséget követel önmagunktól-önmagunknak. Még az önismerettel bírónak sem könnyű ez bizonyos helyzetekben, mert az önvizsgálat árnyoldalaink, félelmeink, szorongásaink felismerésével, feltárásával, azok elfogadásával jár. Elfogadás nélkül ugyanis nem változtathatjuk meg téves elképzelésünket, hogy valódi vágyunkat, valódi énünket tudjuk megmutatni önmagunknak, a világnak és ezt képviselni is tudjuk önmagunk és a világ előtt.

Kívánok Önöknek ehhez szeretetteljes környezetet, és nyugodt órákat!