Társat keresel - Társkeresési tanácsadó

Mi is a kapcsolat? 2010 november

                                                                                                                      
Kedves Társkeresők!

Mi is az a kapcsolat? Hogyan élünk kapcsolatainkban? Mi az „ÉN” és mi a „MI”?

A kapcsolat: életünk legmeghatározóbb tapasztalata.

…”így szólt az Úristen: NEM JÓ AZ EMBERNEK EGYEDÜL LENNIE.
Alkotok neki SEGÍTŐTÁRSAT, AKI HOZZÁ ILLŐ.”

Nagyon fontos, hogy megértsük: „SEGÍTŐTÁRSAT!”
Nem barátot, nem lakótársat, nem szexpartnert, hanem „SEGÍTŐTÁRSAT”!
Enélkül nem lenne értelme a párkapcsolatnak.

Minden azután következett! A lakótárs, a szex, a barátság, és minden más: a későbbi tapasztalat, a szükségszerűség, és a vágy következménye és kialakult rítusa és ritmusa.

A kapcsolat nem csak tapasztalat, hanem a legmeghatározóbb élmény is az ember fejlődésében.
Tapasztalatok és élmények nélkül semmik és senkik nem lennénk!

A „SEMMI”-t szó szerint kell érteni, hiszen mások hiányában nem beszélhetnénk „MI”-ről. Ha nem lenne „TE”, hogy határozhatnánk meg az „ÉN”-t?!

Szerencsére nincs ember kapcsolat nélkül. Folyamatosan kapcsolatban állunk (és élünk) mindennel és mindenkivel:
- önmagunkkal
- a családunkkal
- a környezetünkkel
- a munkánkkal

Mindazt, amit önmagunkról tudunk, és megtapasztaltunk, csak a kapcsolataink révén létrejött közegben történhetett meg, jöhetett létre.

Összefüggés és viszonyítás nélkül nincs mód önmagunk megismerésére. Ha nincs MI, szertefoszlik az ÉN is, és csak a SEMMI marad. Minden kapcsolat „szent”, tehát a maga nemében, valamennyi kapcsolat! S ezt a lelkünk mélyén tudjuk is, tisztában vagyunk ezzel. Ezért áhítozunk oly buzgón tartalmas, mély, értelmes, a személyiségünket kibontakoztató kapcsolatokra. Így nyilvánvaló, hogy éppen e mérhetetlen jelentőség miatt küzdünk annyi nehézséggel a kapcsolatainkban. Ha valami életbevágóan fontos, akkor folyamatosan aggódunk miatta, és az amúgy értelmes, magabiztos, okos emberek is elbizonytalanodnak, gyakran tehetetlennek, ostobának, kiszolgáltatottnak érezve magukat. Az emberiségnek, az embereknek semmi nem okoz több nehézséget, több fájdalmat, semminek a következményeként nem élnek meg több szenvedést. Semmi nem torkollik több és nagyobb tragédiába, mint éppen az, aminek az öröm, a legnagyobb öröm forrásának kellene lennie: A KAPCSOLATAINK!

Sehogy sem leljük meg a módját annak, hogy hogyan élhetnénk harmóniában egymással: sem egyénileg, sem közösen, sem társadalmilag, sem politikailag,sem helyileg, sem nemzetközileg.
Igen keservesen boldogulunk e téren ugyanúgy, mint ahogyan abban is, hogy:

„hogyan szerethetnénk egymást igazán?”

Lehet, hogy létezik az emberek életében valami olyan, amit nem értünk, vagy még nem érthettünk meg, s aminek megértése mindent megváltoztatna?
Ezzel a kérdéssel egy közös gondolkozásra, szemlélődésre, motivációink őszinte megfigyelésére invitálom Önöket, mely talán – részben – választ adhat kételyeinkre.

Az első kérdés, amiről gondolkodhatunk, és amit megfigyelhetünk:
- Lehet, hogy (többnyire) téves okból lépünk be kapcsolatainkba?

Olyan kapcsolatot keresünk, találunk meg, illetve olyan kapcsolatra vágyunk és hozunk lére, tartunk meg, amelyiknek semmi köze nincs életünk átfogó céljához. Ahhoz, amit meg kellene valósítanunk, s megvalósítva, örömet, békét, nyugalmat, elégedettséget, tehát harmóniát hozna létre életünkben.

Ehhez viszont tudnunk kellene, hogy mi is életünk átfogó célja, mi a lelkünk célja?
Természetesen először is hinnünk kellene a léleknek – mint a legfőbb éltető erőnek – a létezésében, mert akkor olyan társat keresnénk – olyan „örömforrást” – amelyik egybecseng „lelkünk indítékával” a létezésre. Hát bizony ez igen tudományosan, metafizikusan hangzik, de ígérem, hogy a későbbiekben racionálisan közelítem meg a kapcsolatokat.

Kezdjük tehát az „örömteli kapcsolatok” meghatározásával!

Vajon miért tűnik szinte összeférhetetlennek ez a szópárosítás, mintha ellentmondásban álló, egymást kölcsönösen kizáró kifejezések lennének? Lehet-e örömteli kapcsolatokat ápolni? Ha igen: hogyan? Ha nem: mi akadályozza azt? Ha megkérdezik az embereket, hogy mi teszi működőképessé a kapcsolatokat, milyen célt szolgálnak, többnyire az elvárásaik létrejöttét, vágyaik megvalósulását neveznék meg. Mert valljuk be őszintén, minden kapcsolat kezdetén azt fürkésszük, hogy „mit nyerhetünk belőle”, természetesen be nem ismerve azt.
Egy pillanatra sem ötlene fel, hogy „vajon mit hozhatok (ÉN) ki ebből a kapcsolatból”, így azután ha nem a várt (elvárt) eredményt hozza, már azt keressük, hogy hogyan lépjünk ki belőle.
Valami módon a legfőbb mintánkká vált:

       „Otthagyni a kapcsolatokat, ha nem azt kapjuk, amit elvártunk!”

Azután újabb kapcsolatba lépni, majd újabba, sűrűn egymás után, vagy magányba menekülni, végül kérdezve-megállapítva:
 
- Hol vannak az igazi nők/férfiak?
- Nincsenek!

Egyik kapcsolat a másik után, majd még egy, és még egy, a „megfelelő” és „a tökéletes társ” kétségbeesett kutatása közben. Olyan társ keresése, aki végre meglátja ki is vagyok valójában? Természetesen ebben a váltakozó-rohanó tempóban (illetve a nihilizmusba menekülésben) senki nem látja, és nem láthatja meg a másikat, mert annak fogalma sincs arról, hogy miképpen mutassa meg önmagát, (természetesen úgy vélve, hogy mindent megmutatott önmagából), hiszen nem az volt a fő szempont, hogy „ÉN mit tudok adni”, hanem az, hogy „ÉN mit várhatok, mit kaphatok”?
S nyilván így van ezzel a másik is, így vagyunk ezzel valamennyien mi emberek, kapcsolat-keresésünkben. Így azután tisztán üzletivé degradálódott a párkeresés/társkeresés, s minden törekvés arra irányul, hogy „piacképessé” tegye magát a kereső.
Minden újabb kapcsolat után egyre inkább háttérbe szorult a személyiség bizonyos része, a „megfelelni-akarás” vágyától, azért, hogy megkaphassa, amit akar, vagy amire vágyik. Csakhogy ennek egyenes következménye az, hogy már ha akarná, sem tudná megmutatni önmagát a másiknak, hiszen rég elvesztette önmagát a megfelelni-akarás útvesztőjében.  Amikor elnyomjuk valódi énünket, az bizony fájdalommal is jár, és megaláztatással, s ezek bizonytalanságot és félelmet keltenek, amit folyamatosan kompenzálni akarunk újabb vágyakkal. Éppen ezért észre sem vesszük, hogy kapcsolatainkban már egyre kevésbé jelenik meg a MI, sokkal inkább az ÉN vagy annak árnyéka: a TE által örökké megfelelni akaró személyiség .
A MI ugyanis az ÉN-TE és a TE-ÉN harmonikus kapcsolatából ered. Amikor az a fontos, s arra összpontosítanak mindketten, hogy miként mutassák meg valódi önmagukat a másiknak (ÉN-TE), és hogy hogyan tudják örömtelivé tenni a másik számára az együttlétet (TE-ÉN).
Ha a társkeresők mindketten ezt akarják, akkor anélkül jön létre a harmónia, hogy saját – gyakran önös és önző – érdekük és vágyaik megvalósítását tűznék ki célul.

Rövidesen itt a karácsony, amikor éppen a másokra figyelést, a másoknak való örömszerzést ünnepeljük (természetesen nem vallási, hanem kapcsolati értelemben).

Kérem, gondolkozzanak el a fentieken, vizsgálják meg eddigi kapcsolataikat, akár párkapcsolatról, akár bármely más kapcsolatról gondolkoznak!
Vajon milyen mértékben van jelen ezekben a kapcsolatokban az „ÉN”, a „TE”, s megjelenik-e bennük a „MI” harmóniája?

Kívánok ehhez szeretetteljes és elfogadó önvizsgálatot!