Társat keresel - Társkeresési tanácsadó

Az illemről... 2011 január

Kedves Társkereső!

Amikor ismeretséget kötünk, illetve bármely nem megszokott, ismeretlen, új társaságba készülünk, óhatatlanul rákényszerülünk arra, hogy illendően viselkedjünk.

Minden esetben egy közös cél kell, hogy vezéreljen mindenkit, hogy a vágyott viszony kialakítása érdekében képesek legyünk kapcsolatot teremteni egymással; legyen szó munkavégzésről, együttműködésről, érdekegyeztetésről, ismerkedésről, vagy szórakozásról.

A vérmérsékletünk, a jellemünk, a neveltetésünk szerint lehetünk türelmetlenek, idegesek, erőszakosak, tréfálkozók vagy mogorvák, mert ezek természetes emberi magatartások.

Aktívák és passzívák a viselkedésünkben

Viselkedésünk, pontosabban illő viselkedésünk alapelvei történelmileg örökérvényűek. Magatartásunk,  a másikhoz való viszonyunk, a viselkedésünkön keresztül jut kifejezésre. Ebben megkülönböztetünk passzívákat és aktívákat.

Passzíváknak azokat a mozzanatokat nevezzük, amelyek cselekvő közreműködés nélkül is jellemzik illemtani kultúránk (esetleg protokoll-ismeretünk) színvonalát.

Aktívák azok az elemek, amelyek megnyilvánulásához cselekvő közreműködésünkre, megszólalásunkra, tehát valamilyen interakcióra van szükség. Ezeket a következő két csoportba sorolhatjuk:

Passzívák

• jellem
• lelkiismeret
• magatartás, viselkedés
• megjelenés (fellépés, öltözködés)
• illedelmesség, jómodor
• udvariasság
• előzékenység
• figyelmesség
• tapintat
• pontosság
• szerénység
• türelem
• önuralom

Aktívák

• köszönés
• kézfogás, kézcsók
• meghajlás
• megszólítás
• bemutatás, bemutatkozás
• társalgás
• tegezés, magázás
• partnerség
• tüsszentés, köhögés

A nevelés fontossága

Természetesen mindezt eszmélésünk pillanatától tanuljuk (tanulhatjuk) meg. Ha ebben hiányosságok mutatkoznak, akkor gyakran kerülhetünk kínos szituációkba. (Gyakran hallani, első, második találkozás után, hogy „nem vagyok a nevelője, illemtanára”.)

Manapság az iskolai képzésből többnyire kimarad a nevelés, hiszen főként az oktatásra koncentrálnak. A nők munkába állásával a gyermekek nevelése is átalakult, s többnyire a nagymamák sem unokáikat segítik nevelni, hanem dolgoznak, s mire nyugdíjba mennek, az unokák már kialakult jellemükkel élik életüket.

Mi formálja az ember jellemét?

A jellem az ember kifejezetten erkölcsi -magatartásban megnyilvánuló- tulajdonságainak összessége.

Az egyéni jellemet nem lehet örökölni. Átalakítható, formálható és fejleszthető. A jellem formálásában, és a helyes magatartás kialakításában három tényezőnek van fontos szerepe.

Ezek a következők:

• a helyes magatartási normák tudatosulása
• a megfelelő magatartásformák begyakorlása
• az erkölcsi követelmény (amikor a külső késztetésből, belső indíték válik), amely a több lehetségesből kiválasztható legjobb cselekedetre ösztönöz. 

Ezeknek a kialakulásához, megvalósulásához, szeretetteljes, következetes nevelés, követendő példák, s így példaképek szükségesek.

A mai kor „példaképei” többnyire szabadosan, öntörvényűen viselkednek, híjával a figyelemnek, fegyelemnek, türelemnek, empátiának, tapintatnak stb.

Kamaszpimaszság udvariasság helyett

Ez egy viselkedési, viszonyulási mód, ami az 1960-as években kezdett kialakulni. Egy egyszerű általános példával szemléltetve: 

Ötven év körüli, munkából hazatérő nők szálltak fel a vonatra, ahol általános iskolások ültek a fülkében 30 év körüli osztályfőnökükkel. Nem volt szabad ülőhely, a gyerekek csiviteltek, észre sem vették a fáradt embereket. Az egyik felszálló megkérte őket, hogy szabadítsanak fel nekik három ülőhelyet, mert nagyon fáradtak.

A gyerekek már álltak volna fel, amikor az osztályfőnökük átkiabált (úgy három üléssel távolabbról), „ne álljatok fel, nektek is van jegyetek”. A gyerekek zavarba jöttek, toporogtak egy darabig, majd félve és elpirulva visszaültek. A következő megállóig szinte alig beszélgettek. Amikor megállt a vonat, két 12 év körüli kislány -előbb meggyőződve arról, hogy a tanáruk nem néz oda- felállt, a korábban ülőhelyet kérőkhöz fordultak, s szinte csak suttogták: „Tessék leülni”. Majd előrementek egy másik bokszhoz, ahol a többiek összehúzódtak, hogy elférjenek.

Nagyon gyakori az ehhez hasonló eset. „Megvetted a jegyet, ne állj fel, te is fáradt vagy” - bíztatják manapság a felnőttek a gyerekeket. Igaz, a gyerekek is elfáradhatnak, csak egészen másképpen, mint a felnőttek, s nyilván, ha egy gyerek kimerült, akkor azt udvarias formában közölheti a felnőttel, akár ő, akár a kísérője.

De vajon megtanítjuk-e gyermekeinknek az udvarias formát? A tapasztalatok szerint nem.

Ezért bizonytalanokká válnak, s ezt a bizonytalanságot nyegleséggel, „kamaszpimaszsággal” kompenzálják. Sajnos ez rögzül is, hiszen helyette nem tanulnak mást.

Ugyanez az oka annak, hogy 30-60 év közötti tanult emberek is bizonyos élethelyzetekben – ahol a viselkedés szabályait nem tanulták meg – kamasz mimikával, mozdulattal, hangsúllyal, hangszínnel reagálnak. Ez a félszegség, szótlanság, agresszivitás, magamutogatás stb, kamaszkorban még kedves-bájos, kicsit megmosolyogtató lehet, viszont felnőtt korban bizony ez visszatetsző.

Szinte minden élethelyzetben előfordul ez a „kamasz-reagálás”:

• főnök - beosztott
• beosztott - főnök
• segítő/orvos - páciens/beteg
• ügyvéd - megbízó 
• szolgáltatás - megrendelő, vásárló
• tanár - diák
• szülő - gyerek

Hosszan sorolhatnánk mindannyian saját tapasztalatunkat...

Az illem, az etikett, a protokoll tudása

Kinek van szüksége az illem, az etikett, a protokoll megtanulására? Az illem és az etikett már elavult, s a protokoll ismerete csak bizonyos hivatásokban szükséges? Ha az illemet nem ismerjük, akkor milyen lesz a társadalmi-társasági érintkezésünk?

Sajnos nehezen adunk válaszokat s nincs is megfelelő információnk arról, hogy mi az illem, mi az etikett és mi a protokoll.

Kinek van tehát szüksége az illemre, (szűkebb értelemben az etikettre, még szűkebben a protokollra)? Nyilván a remetének nem, neki elég a természet, az élővilág tisztelete.

Mindenki másnak azonban, aki embertársaival találkozik, közösségben él és dolgozik, társaságba jár, bizonyos mértékig ismernie kell a közeg szabályait, különben folyamatos összeütközésben lesz része, akárcsak annak, aki forgalomban autózik anélkül, hogy megtanulta volna a közlekedés szabályait!

Az emberekkel való érintkezés sajátos követelményeket támaszt, ezek azonban nem tévesztendők össze -mert nem helyettesíthetők- valamely szakterületen szerzett képesítéssel, vagy tudással.

Sajnos ma az iskoláink "a társaságban való megjelenésről, viselkedésről és érintkezésről alig vagy semmit sem beszélnek", s "aki nem olyan szerencsés, hogy mindezt szüleitől megtanulhatta volna, igen sok kellemetlenség, botlás, ügyetlenkedés árán tudja csak a tapasztalatokat e téren is megszerezni. Sokan boldogtalan embergyűlölővé is válhatnak a társas életben való járatlanságuk miatt." A tudományos pályák oklevelei pedig csak szakműveltséget adnak.

A fenti sorokat Ottlik Károly (akinek több könyve jelent meg az illemtanról, protokollról) idézte, Szabó István Andortól, aki a Toldy Ferenc Gimnázium nagy műveltségű főigazgatója volt az 1950/60-as években. Ez bizonyítja, hogy ez a nevelés-neveltetésbeli űr nem újkeletű, már a mai hatvan évesek életében is hiányként jelentkezett.

Vannak olyan viselkedési formák, alapnormák (megjelenés, kultúra), amelyek elengedhetetlenek az emberi érintkezéseknél, így a társkeresésnél is.

Egy nagyon fontos szabály a megfelelő üdvözlési forma, a köszönés.

Amikor 30 év feletti fiatal párok találkoznak, akik még nem ismerik egymást (esetleg csak a hölgyek és/vagy az urak ismerkedtek meg korábban), az esetek nagy részében ez futó találkozás, nem hivatalos, nem protokolláris, hanem könnyed, társasági találkozás.

Az egyik, vagy mindkét fiatalember köszön:

Kezét csókolom (a hölgynek),

Szervusz /szia / helló (az úrnak).

Mire az egyik (vagy mindkét) hölgy: Szervusztok.

Ez nagyon kínos! Pedig ma már az azonos neműeknél, ha hasonló korúak, elfogadott  a tegezés (kötetlen/társasági találkozáskor), első találkozáskor is; mégis a a helyes köszönés a következő lenne a hölgy/ek/től:

Szervusz /helló / szia - a hölgy felé, s utána (a sorrend nem cserélhető fel!):

Jó napot/estét kívánok! – az úr felé.

Fontos szabály bemutatkozáskor, hogy minden esetben a hölgy nyújtja a kezét, viszont az úr mondja először a nevét, s csak azután a hölgy.

Számtalan változat és lehetőség van még, amit későbbi írásainkban olvashatnak.

Derűs napokat, kellemes társkeresést és időtöltést kíván a Duals!